Helyszín: Városi Könyvtár - Aula Galéria
Megtekinthető: 2022. augusztus 15-től szeptember 18-ig  

A kékfestés kezdetektől napjainkig

szeptember 17. szombaton 11.00 órakor a Miklósi Mustra alkalmából -
szakmai tárlatvezetés dr. Király Katalin etnográfussal.

A Blaudruck/Modrotisk/Kékfestés/Modrotlač, rezerv-eljárású dúcnyomás és indigó textilfestés Európában 2018. november 28-án az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága egyhangú támogatásával felkerült Az emberiség szellemi kulturális örökségének Reprezentatív listájára. A közös felterjesztés elkészítésében Magyarország mellett Németország, Ausztria, Csehország és Szlovákia vett részt. A kékfestés 2015 óta szerepel a magyarországi Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti jegyzékén.

A hajdan népszerű kékfestő anyag funkciója az évszázadok során jelentősen megváltozott. A kezdetben a lakáskultúrában használt textil idővel városi, majd vidéken is elterjedt ünnepi, később hétköznapi viseleti anyag a 20. század második felében népművészeti elemmé vált.

A kékfestés Európában a 16. és 17. században az indigó és a divatos festett kelme Indiából történő importálásával honosodott meg. A térségben a festőmesterség elterjedése a flamandokhoz köthető. Festőcéh elsőként Bécsben jött létre (1208), majd a társulások négyszáz esztendővel később a történelmi Magyarországon is (1608, Lőcse/Levoča) megkezdték működésüket. A szakma elsajátításában jelentős szerepe volt a mesterlegények vándorlásának. A rezerv nyomású hideg indigócsávás festés technológiáját hazánkba a Kluge család hozta be a 18. században a mai Lengyelország területéről (Źary). A 19. század közepére általánossá vált kékfestés a kis műhelyek százait hozta létre, melyek közül néhány gépesítéssel gyári szintre emelkedett, ill. a hagyományos eljárások a kisebb műhelyekben éltek tovább. A kékfestő anyag széles körben a városok lakóinak öltözékeként honosodott meg, és csak miután a tehetősebb rétegek körében divatjamúlttá vált, kezdett teret hódítani a falusi közegben is. A vidéki festőműhelyek termékei jelentős hatással voltak a földművesek és az iparosok öltözetének alakulására. A század elején már szinte minden kisebb városban, közel 400 helyen, többek között a dél-alföldi szlovákság nagyobb településein (Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós) is működött kékfestő műhely.

Századunkban a két világháborút követő anyaghiány, a népviselet gyors változása, a kivetkőzés, csökkentette a kékfestő iránti keresletet, előtérbe kerültek az olcsóbb, városias kartonok. A kékfestő műhelyek száma jelentősen megcsappant, napjainkban mindössze tizenöt mester dolgozik. Az 1960-as években megújuló kékfestődivat az indantrén szép színének, jó tulajdonságainak köszönhetően ismét fellendítette a még működő műhelyek munkáját. A városi viseletben a népművészeti értékű mintakincs rendkívül vidám és kellemes színfoltot jelentett. A megújulást az iparművészek és a műhelyek közösen teremtették meg. Az 1783-ban alapított Kluge-cég pápai műhelyéből 1962-ben Kékfestő Múzeum létesült. A hazai kékfestésről 1981-ben Domonkos Ottó gyűjtései alapján önálló kiadvány jelent meg.

Napjainkban a kékfestő műhelyek berendezése és az eszközkészlete a pápai Kékfestő Múzeumban és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban tekinthető meg.

A kiállítás kurátora:
Dr. Király Katalin etnológus
a Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézete igazgatója

A belépés díjtalan.

Kapcsolattartó: Budai Gábor igazgatóhelyettes
Telefonszám: 06 24 530 980